Csigahercegnő

Hangja beleveszett a gyerekszoba lefekvés előtti csendjébe: „…Öregapám, öreganyám, hazaértem. Annak köszönhetően, hogy ez a fiú összezúzott engem, végre felölthettem a valódi alakomat- mondta a csigalány…. Itt a vége, fuss el véle.”

Az utolsó mondatoknál már tudta, hogy a mai is bonyolult lefekvés lesz. Jó előre hallotta az egyre éberebbé váló, szűnni nem akaró kérdéseket formázó gyerekhangokat. Késő este volt. Túl késő ahhoz, hogy türelemmel és átéléssel tudjon válaszolni minden jogos észrevételre a kicsi csigáról, a buta fiúról és az érdekes felnőttekről. Pedig Isten látja, nagyon szerette a napnak ezt a részét. Végre együtt a gyerkőcökkel, babaszappanos hangulatban, elámulva azon, hogy milyen gyakorlatiasan kérdeznek, és mennyire érdekli őket az egész világ, minden mozgatórugójával és szereplőjével egyetemben.

Tudatosan nevelte gyerekeit a mesék szeretetére. Nála bevált, biztos volt benne, hogy a gyerekeknél sem lőhet vele mellé. Genetikailag kódolt, izmos igazságérzete a mesékben nem szenvedett csorbát. Vonzották a vagány és talpraesett figurák, akik annak a bizonyos jégnek a hátán is gond nélkül élnek. Lenyűgözték és szórakoztatták a szellemes, laza párbeszédek.

Surranó gyerektalpak nesze figyelmeztette rá, hogy elkalandozott a figyelme. Gyorsan felnyalábolta a kuncogó kis testeket. Szerencsére apjuk délután jó munkát végzett a játszótéren, már nem volt több erő bennük ellenállni a fáradtságnak. Ritkultak a szavak, lassultak a lélegzetek. Mire halk, egyenletes szuszogás töltette meg a gyerekszobát, tudatosult benne, hogy felnőttként leginkább a bátorság nyűgözi le a mesékben. Az a találékonyság, ahogy léteznek, ahogy elébe mennek a mindennapoknak. Őket is összetöri az élet, de csak azért, hogy aztán teljessé válhassanak. Persze, ezek csak mesék, de abban a pillanatban, az éjszakába hulló gyerekszobában tisztán érzete: azért tudnak így élni, mert képesek mindig új módon helyt állni, a mindig új oldalát mutató világban.

Igen, így kellene élni! De ekkor kinyílt az ajtó…

Értelme utolsó szikrájával tudta, hogy nem kellene most elaludni. Tényleg nem. Hogy aztán melegítő-izzadva, fájó derékkal, összegyűrődve és morcosan kóvályogjon vissza az ágyába. Hihetetlen, de mostanában már az is sikernek számított, amikor saját szobájában, pizsamában tudta befejezni a napot. Hol vannak már a régi elképzelési az anyaságról? Vágyaiban a pihenés, a végigaludt éjszaka képe nem talált kihívóra.

Mégis hagyta. Hagyta, hogy az alvás hozta puha, meleg paplan érzése legyőzzön benne minden tudatos elhatározást. Olyan fáradt volt. Csak pihenni, pihenni… S az álom úgy talált rá, mint gyerekkorában. Legyőzhetetlen erővel, mindent elsimítva.

A reggeli derengés tompa fényeire ébredt. Szemhéja mögül is sejtette, reggel van már. Minden csendes volt körülötte. Túl csendes! Dermedt ijedtséggel ült fel az ágyon. Egyedül volt. De hát…? S akkor meglátta a gyereklámpa burájára tűzött kis cetlit. Girbegurba szívecskék és tulipánok közötti rövid üzenettel, ami friss, meleg pékművekkel biztatta.

S ekkor, ebben a mély érzelmekkel átélt pillanatban megértette, hogy nem a mesék vitézei az ő igazi hősei. Mert itt vannak karnyújtásnyira élete csodái és királyfiai. Boldog volt. És hálás. Nagyon.

Szívében gyökeret vert a mosoly, s tudta, ezt az érzést kell majd felidézni, holnap és holnapután éjjel.

 (Ha érdekel a mese, itt elolvashatod!)