Öt éve már annak, hogy felvettem életem eredendő fonalát, és újra elkezdtem a beszéddel foglalkozni. Régi érzéseimet próbáltam feleleveníteni; érezni azt, amit akkor, régen. Ott akartam folytatni, ahol egy bő évtizeddel korábban abbahagytam. Sok kínlódás után jöttem rá, ez óriási hiba volt, hiszen közben változtam. Változtam, mert tapasztaltam. Megéltem én is rengeteg ármánykodást, önző játszmát, nyílt és rejtett agressziót, kiábrándító kicsinyességet. A megválaszolandó kérdések sorjáztak bennem. Egy dolog volt csupán, amit kristálytisztán tudtam: a beszéd az én utam. Éreztem, a beszéd nem csak az önkifejezésben tud nekem segíteni. Arra is választ adhat, hogyan fedezzem fel végre valódi önmagam. Ez lehet az én vértem, amivel életemnek nemcsak elszenvedőjévé, hanem formálójává válhatok.
Rá kellett jönnöm, hogy újra tanulnom kell. Tanultam. Sokszor összeszorított foggal, sokszor elkeseredve saját toporgásomon, sokszor megbánva a családtól elvett időt, de végigcsináltam azt az időszakot. Végül is szerencsém volt. Sikerült elengednem minden hitetlenséget, így bízni tudtam tanáraim emberismeretében és tudatosságában. Tanulmányaim végére új alapokra helyeztem a beszéd tanításáról vallott elképzeléseimet. Montágh tanár úr hagyatékán túl, Illés Györgyi és Eck Júlia művészetközpontú módszertana segített magamra találnom. Hazaértem.
Az elmúlt években azon dolgoztam, hogy egyre több ember legyen képes – akár nehéz témákban is – természetesen, egyéniségét hűen tükrözően és könnyedén beszélni.
A kép forrása.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: