Álmok útján

Találkozni valakivel, mindig különös ajándéka az életnek. Ha a sors kegyeltje vagy, barátra lelsz. Ha szerencséd van, ellenségeddel találkozol 🙂 Általa biztosan meglátod majd, mit hanyagoltál el magadban. De ha idegenek maradtok is, akkor is kaphatsz tőle életre szóló ajándékot.

Egy közoktatási konferencián ültem a Lillafüredi Palotaszálló nagytermében. Tudtam, rendkívüli előadó következik a szünet végeztével. Vártam. Ahogyan azt is, hogy az előadás után kollégáimmal és rég látott kedves ismerősökkel beszélgethessek a szálloda halljában. Szinte éreztem az erős eszpresszó zamatát, már-már hallottam, ahogy újra felelevenítjük a régi történeteteket. Lobogó kandallótűz, baráti tekintetek, duruzsoló lobby hangulat. Tudtam, szép este elé nézünk. Ám ekkor az előadó megszólalt.

 Egy apró termetű asszony. Tekintete élénk és biztató fényű volt. A bennünk szunnyadó álmokról kezdett beszélni. Úgy éreztem, csakis hozzám szólnak szavai. Letaglózott, amit mondott: egy kutatás eredményeire hivatkozva állította, nem lehet álmok nélkül élni, mert megbetegszünk, előbb-utóbb bele is halhatunk. A folyamat persze hosszadalmas, mindenkinél más és más lefolyású. Közös jellemzője ezeknek a történeteknek az álmok és célok feladása, kiábrándulás a teljes kiégésig, erősödő pszichoszomatikus tünetek és vége.

Ekkor tudatosult bennem, hogy nekem sincsenek céljaim. Olyan hosszútávú, olyan mindennapokat átfényesítő szándékok. Azaz dehogy! Hazamegyek. Jó éjt puszit adok a gyerkőcöknek, akik ezután pár másodperc múlva már békésen alszanak. Hálásan megköszönöm a férjemnek, hogy segített a napi családi rutint végigvinni. Hiszen olyan boldog vagyok velük nap mint nap. Éreztem azonban, hogy egyfajta személyes távlat hiányzik az életemből. Ekkor határoztam el, hogy leporolom régi álmaimat.