Kicsi korom óta jóban vagyok a beszéddel. A családi legendárium tanúsága szerint, jóval később tanultam meg menni, mint tisztán, helyes artikulációval, gördülékenyen beszélni. (Meglepő volt ez nagyon, mivel közvetlen környezetemben a ruszin hagyomány alapvetően meghatározta a beszélt nyelvet.) Számomra a beszéd mindig is személyiségem bemutatásának lehetőségét jelentette. Egy könnyed valóságot, ahol kipróbálhattam szavaim erejét, játszhattam a jelentések árnyalataival, elbűvölhettem a rám szegeződő mosolygó tekinteteket. Éltem a beszédet. Hú, jó volt nagyon! Személyiségem része lett ez az érzés.
Szüleim nem olvasták dr. Spock tanácsait, tanáraim nem tartoztak reformirányzatok követői közé, csak tudták, nincs más dolguk, mint támogatni abban, amit a szívem diktál. Tanultam, olvastam, még többet tanultam, végül tanár lettem. Az a megtiszteltetés ért, hogy szenvedélyemre, a beszéd megalkotásának csodájára taníthattam kis tanítványaimat.
Közben azonban elveszítettem a lényeget, elveszítettem magam. Tanmenetek, óratervek, dolgozatok, bűvkörében élve a beszéd már nem volt mindennapi csoda, csak feladat. Ma már tudom, hogy nagyon sok pályakezdő éli át ezeket az érzéseket anélkül, hogy bárkivel is tudna beszélni róla. Úgy éreztem, tanáraim csak ámítottak, ezt a lecet nem lehet megugrani. Pályaelhagyó lettem, de álmaim tovább munkáltak bennem.